69. Tudjunk hálásak lenni!

„Az Isten szeretőknek minden a javukra válik.” (Róm 8,28.)

Kedves Karitász Önkéntesek, Munkatársak, Testvérek az Úrban!

Több mint 25 évvel ezelőtt történt, hogy miután ránk tört a nagy szabadság és amikor a nyugati cégek megkezdték hazánkkal is a kapcsolatépítést, befektettek, részt vettek a privatizációban, jöttek-mentek, személyesen tapasztaltam meg egyes jómódú emberek hálátlanságát. Abban az időben egy nyugati cégnek voltam, fiatal mérnökként képviselője, örültem, hogy egyáltalán munkám van külföldi vállalatnál, ahol egyébként tényleg sokat tanultam. Ezért hálás vagyok nekik.

A külföldi tőkések nagy vagyonukat emlegetve (olykor keményvalutás pénzkötegeket lobogtatva az orrom előtt) oktattak ki minket demokráciáról, szabadságról, arról, hogy hogyan kell jó gazdálkodni. Mindezekkel együtt sokan lenéztek minket, elmaradottaknak, butának stb. tartottak minket. Most kérek elnézést mindenkitől azért, mert ugyan általánosításnak tűnik, de nem az. Tudom, hogy nem mindenki volt ilyen velünk, inkább a jelenséget szeretném ezzel felvázolni – azt gondolom, ezt mindenki érti, aki akkor aktív korban volt. Többször kellett végighallgatnom ilyen beszédeket, pl. ezt a fejcsóválással kísért mondatot is: „Das ist nicht Europa” -- amikor a főnököm Bécsből ellátogatott Magyarországra,

Történt egyszer, hogy egy ötfős delegáció érkezett Ferihegyre Belgiumból, nagy urak az óriás vállalat képviseletében, hogy megvegyék, kivásárolják az egyik magyar eladósodott gyárunkat feltőkésítés, megmentés címén. Mindent megszerveztem, előkészítettem és vártam őket a repülőtéren. Kezdett furcsa lenni, hogy csak nem jönnek ki, pedig már mindeni más utas átért az útlevél ellenőrzésen. Kérdezősködtem, mire kiderült, hogy az urak nem hoztak útlevelet magukkal és ezért nem engedték be őket Magyarországra. Ők ugyanis már rég EU-s polgárok voltak és megszokták, hogy elegendő a személyi igazolványt magukkal vinniük. Nagy nehezen, a határőrök megengedték, hogy találkozzak velük a semleges zónában, majd alig 30 éves fejjel benne a mélyvízben, elkezdtem telefonálgatni mindenhová, belga követségre, a privatizációs ügynökségre, mindenhová, ahová csak tudtam. Talán még az illetékes államtitkárságig, a minisztériumig is elhatolt a kérés, hogy intézzék már el, hogy ezek a belga urak bejöhessenek Magyarországra, hiszen ez államérdek.

Az urak elég idegesek voltak, de inkább hőzöngtek, mindsem azon gondolkoztak volna el, hogy ők nem tettek eleget a jogszabályoknak. Türelmetlenkedtek, megjegyzéseket tettek a keleti blokk elmaradottságára, a bürokráciára, a kekeckedésre, hogy őket, nagy urakat így megalázzák. Én meg izzadtam izgalmamban, hogy sikerüljön átjönniük, hiszen az én feladatom az volt, hogy segítsem őket abban, hogy útjukat, küldetésüket sikerre vigyék. Még az Úr és a Szűzanya segítségét is kértem, hogy ne maradjak szégyenben sem én, sem a hazánk.

Végül azután sikerült átjutnunk a határőrség és más állami szervek jóindulatának köszönhetően. A kaland után, miközben vittem őket autóval a szállodába, egy órán keresztül hallgattam a gúnyos megjegyzéseket, hogy „na látjátok, mégis sikerült bejutni…” és egyéb hálátlan kifejezéseket. Egy köszönöm, nem sok, ennyi sem hangzott el se a magyar rendvédelmi szervek felé, se felém (hisz ez volt a dolgom), se pedig valami hálajel az égiek felé.

Azért írtam le ezt a történetet, mert nem szeretném, ha az emberisség, felebarátaink ugyanilyen lelkülettel élnék túl ezt a vészhelyzetet. Ha betegek lesznek, a Jó Istent szidják, ha nem kapják el, akkor pedig pökhendi módon hálátlanok. Az Istent szeretőknek ugyan minden a javukra válik, de vajon mi válik javukra azoknak, akik Istent nem szeretik, hallani sem akarnak róla, tagadják vagy éppenséggel gonosznak, hatalmaskodóknak tartják, nempedig Szeretetnek?

Nem csak nekünk, karitászosoknak, hanem mind Istent szeretőnek a feladata az, hogy a remény ébrentartásával, az áldozatos segítségnyújtással, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek még buzgóbb aktivitásával szeressük ki az emberekből a hálát. A hála a viszontszeretet jele, a hála a megtérés előszobája, a hála a szeretet motorja, az önzetlenség fűtőanyaga, a hála a felnőtt, keresztény élet alapja, a hit tápláléka.

Bár tartok tőle, hogy a világ ezt a járványt sem fogja eléggé lelki javára, a megtérésére fordítani, de legyünk minden erőnkkel azon, hogy ez a kiszolgáltatott helyzet, megtérésre, bűnbánatra, az Istenhez való odafordulásra, a bocsánatkérésre indítsa az emberiséget! Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy minden ima, imalánc, minden jócselekedet, áldozat, tanúságtétel a veszni induló lelkek javára, megtérésére válik. Ahogy a gazda jobban örül, az egy eltévelyedett báránynak, mint annak a kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el. (vö. Mt 18,13). Tehát fokozzuk a lelki és a testi segítségnyújtást (persze óvatosan, vigyázva magunkra is), ne féljünk bátrak lenni, hiszen életek, örök életek forognak kockán!

Hirdetések:

·         A következő karitász műsorunk a Mária Rádióban április 1-én szerdán 10.50 órakor kezdődik.

·         Tartsuk be a Magyar Kormány, a Magyar Katolikus Püspökkari Konferencia, az Esztergom-Budapest Főegyházmegye, a Katolikus Karitász járványhelyzetre vonatkozó határozatait, felhívásait és tájékoztatóiban foglaltakat. Különösen vigyázzunk az időseinkre, ők maradjanak otthon! Mindnyájan is óvatosan, okosan segítsünk!

·         A karitász műsorok a Mária Rádióban itt érhetők el: https://hangtar.mariaradio.hu/Tevekeny_Szeretet

Csorba Gábor

állandó diakónus, karitászigazgató

Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Szent Erzsébet Karitász Központ

Székhely: 1067 Budapest, Hunyadi tér 3. félemelet 1.

Telefon: +36-1-351-1977

Mobil: +36-30-592-1483

E-mail: szenterzsebet@karitaszkozpont.hu

Honlap: www.karitaszkozpont.hu